Ide másolok egy részletet dr. A. K. reflexiójából (melyet a Műhelyszeminárium nevű tárgyra készített):

"Mint kétgyermekes szülő, végig asszisztálhattam az óvoda-általános iskola-középiskola-felsőoktatás sort, és megtapasztalhattam a sok buktatót, amit rejtett. Már az általános iskolában kezdődött azon ismeretek halmaza, amit nem értettem, miért kell megtanulniuk a gyerekeknek. Ez csak folytatódott a középiskolában, ahol napi 9(!) tanóra után, még otthoni tanulást vártak el, és kőkeményen stresszelték a diákokat a felvételivel. Erre egy megfelelni vágyó leánygyermek csak őrületes energiabefektetéssel (megspékelve az általános iskolából hozott, nagyon rossz tanulási technikával, és a középiskolai oktatás "tölcsér" módszerével) válaszolhat, ami a sikeres érettségi-felvételi után szinte képtelenné teszi az egyetemi tanulmányoknak való megfelelésre. Egy laza fiúgyermek mellett nagy döbbenetemre azt kellett megtapasztalnom, hogy mennyire igaza volt a lazasággal! Úgy-ahogy elfogadta, állandóan lázadva a szerinte értelmetlen és felesleges ismeretek (pl. kötelező olvasmányok) megtanulását, de sosem lebegett előtte a felvételi pontszám, és lám, őt is felvették egyetemi képzésre!

Mint aki több mint két évtizede oktatja a Semmelweis Egyetem sokféle hallgatóját, komoly összehasonlítási lehetőségem van a magyar és külföldi (főleg norvég, amerikai, izraeli) hallgatók összehasonlítására. Az interaktív oktatásba a magyar hallgató szinte bevonhatatlan. Ha "projektfeladatot" próbáltam kitalálni, hogy színesítsem az órákat, azzal a magyarok szinte semmit nem tudtak kezdeni, feszélyezte őket, míg a külföldi diákok szinte lubickoltak benne. Mások voltak a hozott alapok.

Mint munkavállaló azzal szembesülök nap mint nap, hogy egyre újabb és újabb technológiák jelennek meg, amelyekkel csak az tud megküzdeni, aki erre megfelelő alaptudással fel van vértezve.

Mint a munka minőségét ellenőrző, szintén azt látom, hogy olyan egyszerű tevékenységet, mint a takarítás, sem lehet ma már megfelelő alapok nélküli személyzettel végeztetni. (A kórháztakarításnak nagyon komoly technológiai sorrendje, minőségi követelményei vannak.)"

@bodis.lajos: Teljes mértékben egyetértek dr K.A.-val, a magyarországi tanításkultúrából alapvetően hiányzik a projekt szemlélet. Annak ellenére, hogy az egyetemek próbálnak erőfeszítéseket tenni az újfajta szemlélet megteremtésében. A probléma meglehetősen adott, hiszen nem csupán egy metodikáról van szó, hanem egy olyan módszer alapvetővé tételéről, amely egészen a munkahelyeinkre elkísér minket - ahogy azt K.A. is megemlíti.

De lássuk lépésenként. Az ELTE bölcsészettudományi valamint pedagógiai és pszichológiai karán végeztem, tehát tudom, mit és hogyan tanítanak. Négy évet gyakornokként másfél évet pedig főállású tanárként tanítottam általános iskolákban valamint gimnáziumban, tehát tudom, mit és hogyan tanítunk. Elárulom, a kettő nem egészen fedi egymást.

Kezdjük az egyetemmel. Tanárképzésem alatt nem múlt el óra, hogy ne halljak, tudjak, írjak, feleljek, kutassak a PROJEKT szemléletről, és az INTEGRÁCIÓról, így csupa nagy betűvel, hisz manapság ez a módi. Vagyis a tanár ma már többségében nem monitorol, nem forntálisan oktat, hanem kiscsoportot szervez, és különböző módszertani technikák segítségével a diákokkal közösen dolgozzák fel az anyagot.
A lényeg: minden egyes diáknak feladata van, amely feladat megoldása része az egésznek. Minden egyes innovatív ötlet hozzátesz ehhez az egészhez, ráadásul a kész egész később új ötletekkel formálható. Vagyis mindenki tudása egyformán jó és fontos. A módszer nem csak egy tantárgyra jellemezhető, hiszen a történelem, irodalom, zene egyes korszakait, elemeit össze lehet vonni, annak érdekében például, hogy összképe legyen a diáknak az adott korszakról és még sorolhatnám.
Természetesen a szemlélet, hogy másokkal együttműködve valósítani meg valamit, a mai multinacionális, teamworking világunkban elengedhetetlen, ez a nem titkolt alapja a projekt-tanításnak is. Ez a szemlélet az egyetemi évek alatt tökéletesen működik, sok remek dolgozatot lehet a témában írni, ám minden jónak vége szakad egyszer, és a szemináriumi dolgozat helyett egyszer csak ott az osztálynapló. És a tökéletesen más világ.
Haladjunk tanárkorban visszafelé.
A nyugdíj előtt/közelében álló tanárok vágják a centit, és kellően demotiváltak ahhoz. hogy az elmúlt negyven év rutinjával nyomják az órákat.
A pályavég és pályakezdés között állók is már kellően demotiváltak, de még azért van néhány megveszekedett szikra, ám biztos, ami biztos alapon leginkább a jól bevált frontális tanítást alkalmazzák.
A pályakezdők még frissek és lelkesek - az első jobb állásajánlatig, vagy a nagy remények lemondására kész állapotig, amit valljuk be, igen könnyű elérni, nem is kell hozzá sok erőfeszítés.
A probléma nagyon sokrétű. Azt látom, hogy a pályakezdők nincsenek motiválva a pályamaradásra, havi 80-90 ezer igazán nem nagy marasztalás. De ha nem is foglalkozom a piszkos anyagiakkal, nincs például mentorintézmény (amennyiben jól tudom, Budapesten egy gimnáziumban van mentorintézmény), amely azt tenné lehetővé, hogy az idősebb, gyakorlottabb de még elég friss gondolkodású tanárok hidat teremtsenek az egyetem hibridléte és a valós tanítási körülmények között különböző taktikák, tanácsok és technikák segítségével. (Ez csak két példa, de lenne még mit említeni.) A fiatal, lelkes, friss és jó szaktudással rendelkező tanárok jó része, amint tehetik, az iskola kapujával ellentétes irányt vesznek fel. Az ottmaradottak pedig küzdenek tovább a mindennapokkal, és a megalkuvásokkal.
Mindennek természetesen az oktatás maga issza meg a levét, az, hogy az iskola építette, professzionális és biztos lépcsőfokokon lépdelhessen a diák (mindenki a maga képessége szerint) a szakmunkásképzőig vagy az egyetemig, ma nagyon kevés esetben van jelen. Egyszerűen kallódnak az iskolában a diákok, a tanárokkal karöltve, mert nincs meg a professzionális együttműködés kultúrája, útközben elvesznek a kialakuláshoz való feltételek.
Az együttműködés a szülőkre is vonatkozik. A szülők jó részének az iskola az a hely, ahol napközben van a gyerek, ahol elvan, jegyeket kap, nevelődik és kész. Pedig a szülőknek éppenhogy együtt kellene működni az iskolával, erősíteni egymást, de sokszor csak az ellentét van, mert "az nem lehet, hogy a gyerekem kettest kapott, a tanár a hülye" alapon viselkednek, így természetes, hogy a gyerek visszafelesel, miért tiszteljen olyasvalakit, akit a szülei sem? A szülőknek - még ha érdeklődőek is - nincs plusz információjuk a tanulás menetéről, a tanulmányi célokról, a közösen kialakítandó stratégia meg pláne elvész, hiszen minek figyeljen a gyerekre, ha úgyis iskolába jár, a munka sok, a főnök meg már megint kiabált, és akkor még szülői értekezletre kell járni? És itt bezárul a kör.

Ha lehetőség lenne arra, hogy a friss szaktudás megmaradjon az iskolákban, párosítva a tapasztalt szaktudással, mindemellett a szülői-kulturális háttér is afelé terelné a diákokat, hogy együttműködni érdemes, akkor az megfelelő alapot nyújthatna a későbbikre, akár egy megfelelő takarítócsapat tagjáról, vagy egy pénzügyi elemző csapattagról beszélünk. A szaktudás, a minőségi munka ugyanis nem kiváltság, hanem alapvetés lenne.
A projektszemlélet abban is segítene, hogy az egyén tudja, szaktudásának minden darabja fontos és érdemes, kész elfogadni a professzionális irányítást, ha szükséges. Összefüggéseiben képes látni az adott problémát és tisztában van a minőségi, együttes munka hasznosságával és fontosságával, amely szemlélet elsajátítása az iskolában, (a szülők és) tanárok, tanítási módszerek segítségével történik, de itt a történet, ugye, körbeért.

Személy szerint igen fontosnak találom az egyetemi, jó pedagógiai képzést, ám sokkal fontosabbnak tartanám az egyetem utáni hasznos és marasztaló rendszer kiépítését, amely professzionális (nem véletlenül használom ennyiszer ezt a szót), a modern világunk igényeihez igazított munkát tenne lehetővé, amely munka pedig a modern világunk jól képzett, jól alkalmazkodó és ügyesen, együttműködően gondolkodó munkaerőt teremthet.

Az igazság kedvéért hozzá kell mindehhez tennem, hogy vannak igen jó iskolák és nagyszerű ellenpéldái a fent említetteknek, de sajnos összességében nem ez a jellemző, ám ha neked nem ez a véleményed, tessék kommentelni és meggyőzni! :-)
Üdv:
Elvira